Néhány fényképpel szeretném illusztrálni, hogyan néz ki a Kis-Duna mente Patonyréten és Diós-Patonyréten 2020 februárjában. Az 50-60 évvel ezelőtti szabadon bejárható Duna-part eltűnt. A Duna medrében egymás mellett sorakoznak a visszataszító látványt nyújtó kiselejtezett kalyibák, amelyek a Duna vizéig bekerítettek. Megszűnt a varázslatos kilátás, a folyó kanyarulatának, vízpartjának zavartalan látványa. Fenn áll a kérdés, Szlovákiában kik hagyták jóvá a folyók medrének eladását? Ezzel átjárhatatlanná tették a folyó partját, megközelíthetetlenné tették a vízhez való lemenést! Ezek szerint a Kis-Dunával együtt adták el ezeket a meder telkeket a tulajdonosoknak a vízhez való kizárólagos lejárási engedéllyel. Erről Csokonai Vitéz Mihály Az estve című verse jut eszembe, mely szerint megismétlődik Csokonai korának természet- kisajátítása, amikor a pórnépnek a természetből csak a madárdal és az esti holdvilág jutott. Lehetséges, hogy a mai kor emberének is? A nem régen megjelenő fa -és egyéb anyagból álló kalyibák birtokosai mellett itt vannak még azok a gazdagabb emberek, akik jó pár évvel ezelőtt építették a Dunától egy-két méterre levő házaikat kerítésekkel lezárva a Duna melletti árterületeket a több száz éves fákkal együtt. Így elzárták a víz melletti sétálás és a vízbe való bemenet lehetőségét. További kiábrándító látvány még a patonyréti Kis-Duna melletti út túlsó oldalán a szántóföldekből kiparcellázott telkeken kőkerítésekkel elbarikádozott családi házak szerteszóródva. Így eltűnőben a csallóközi síkság látképe, a tájvédelmi terület. Jó lenne tudni, kik és miért engedélyezték a patonyréti Kis-Duna árvízterületének és a szántóföldekből kivett földeken kialakított építkezési telkek kimérését, eladását, és kié lett az eladásból származó nyereség, haszon? Hogy a történet még érdekesebb legyen, Diós-Patonyrét valamikori komp kikötője melletti Kis-Duna partjának magas kerítése mintegy zsákutcaszerűen lezárja a vízpart szélén való közlekedést. A kerítés mögött a Kis-Duna érszerűen kanyarulatot vesz a lekerített ház kertjében. Az illető háztulajdonos saját folyóval is rendelkezik. Ezek szerint a kis-dunai evezősök kikötéskor magánvízen találják magukat egy magánház udvarán, kertjében a diós-patonyréti Kis-Dunán. Lehetséges, hogy Szlovákiában mindez törvényes, a környezetvédelmi minisztérium, a vízügyi hatóságok, a földhivatal jóváhagyásával történik? Sőt minden ilyen lakónak még horgászati engedélye is van? Más országok példái vannak szemem előtt, mint a magyarországi Dunaegyháza Duna partja, mely szabadon hagyott vadregényes partja gyönyörű. De ugyanez mondható el a szerbiai Bezdán melletti Dunatájról.
Mátyusföldről származó nagyszüleim és azok testvérei családjaikkal együtt az 1930-as évek táján az első tanyák építői voltak Patonyréten. Nagyszüleim tanyája az 1990-es évekig rendezett körülmények között állt fenn, szerettünk ott lenni. Imádtuk a szőlőskertet, gyümölcsöst, a háborítatlan természetet, a rengeteg vadvirágot, az énekes madarakat, stb. Szerettük a Kis-Dunához vezető nagy sétákat, ahol még belegázolhattunk a Kis-Duna vizébe. A tanyánk romjai még megvannak, ugyanis ellopták róla a cserepet, kilopták a ház berendezését, fejszével kifeszítették az ajtókat, ablakokat. Mindent szétvertek, leromboltak. Azóta nem tudok kimenni a tanyánkra. A sors iróniája, hogy a máshonnan érkezők házai sértetlenek, azokról nem lopják el a cserepet, a berendezést sem viszik el. A messziről jött ember többet ér, mint a tősgyökeres csallóközi ember? Nekem megmaradtak a szépséges Kis-Dunatájról való gyermekkori emlékeim és időskori csodás álmaim. A tanyát tőlem a fiam örökölte, remélem lesz módja olyanná tenni, mint amilyen réges-régen a múlt században volt, gyerekkorom tovatűnő csodás világa…
Molnár Ilona
