Ki hitte volna, hogy elérkezik az az idő, amikor betöltöm a hetvenedik életévemet. Nincs mese, ezek után már csak marad a hetvenkedés, netán már nem hetvenkedünk annyit és úgy, mint fiatalkorunkban. Nem is vettem észre aktív munkám során, hogy egyre gyorsabban peregtek a napok, múlnak az évek. Mintha csak egy pillantás lett volna, elszállt az idő felettem is. Ahogy egy hozzám közel álló személy mondta: Mit akarsz, Te legalább nem éltél hiába, nyomot hagysz magad után.
Valóban, így lenne.
Az életem több mint felét, 42 évet a felvidéki magyar oktatásnak szenteltem.
Igen, egy néhány szakmát oktató szakmunkásképzőből létrehoztam több új szakmát, szakot bevezető érettségivel végződő szakközépiskolát. Ezt követte ebből a szakközépiskolából létrejövő az első magyar tannyelvű informatikai szakközépiskola Szlovákiában felnőttképzéssel párosítva, ahol több ezer szlovákiai magyar diák szerzett végzettséget. Ezzel sikerült megalapozni a felsőfokú továbbtanulás lehetőségét is határon innen, határon túl. Nem is szólva nagy kihívást jelentett a tatabányai nappali tagozatos főiskolai képzés működtetése hét éven át, ahol 70 hallgató végzett, szerzett főiskolai diplomát.
A magyarlakta régióban elsőként Dunaszerdahelyen indulhatott ECDL-képzés, abban az időben legtöbb diák itt vette át az ECDL certifikátot. Ezt követte a tatabányai Neptunus irányításával a Cisco képzésen való részvétel, certifikát megszerzése.
A mai napig egyedül Dunaszerdahelyen működik az Ausztriában levő gazdasági ismeretek központjának EBC*L vizsgáztatása.
A Rákóczi Szövetség tagjainak sorát Dunaszerdahelyen elsők között a volt szakközépiskolásaim nyitották meg a magyar gimnazistákkal együtt 2000-2001-ben.
Nagy siker történetként említhetném a Bécsben néhány éven át továbbtanuló ruhaipari szakmát végző dunaszerdahelyi diáklányokat. Azonban a legnagyobb pedagógiai eredménynek mondható pályám során az, hogy volt tanítványomnak, Czafik Rozáliának, akinek a valamikori mezőgazdasági középiskolában osztályfőnöke voltam, mindkét fia, Gasparek Krisztián és Gasparek Richárd a volt szakközépiskolámban érettségizett, majd a pozsonyi Műszaki Egyetemen szerzett villamosmérnöki diplomát. Mindketten az egyetemen dolgoznak, Krisztián pedig ez évben fejezi be PhD képzésben tanulmányait, várhatóan szeptemberben megvédi munkáját, megszerzi PhD fokozatát. Krisztián megígérte, hogy meghív az ünnepélyes átadóra. Fantasztikus érzés, hogy mindezt megérhettem pályám során. A szó szoros értelemben ez az esemény a pedagógusi tevékenységem megkoronázásának nevezhető. Különösen hálás vagyok volt kollégámnak, Ing. Tóth Istvánnak, aki felkarolta, versenyekre készítette fel annak idején a fiúkat, és nem utolsósorban a szülőknek, a gyermekeiknek, akik bizalmat szavaztak nekünk. Most jöhetne, hogy tiszta szívből kívánom minden egyes tehetségpártoló pedagógusnak, iskolának, hogy megélje ezt az érzést, amit most én nyugdíjas pedagógusként megélek és megérhettem.
Molnár Ilona volt diákjai körében
Ing.Tóth István és Molnár Ilona
Pedagógiai tevékenységemmel párhuzamosan fontosnak tartottam a magyarságérzés plántálását diákok tudatába, melyhez hozzájárultak a szülőkkel fenntartott ünnepélyes megnyitók, szalagavatók, ballagás, érettségi, záróvizsgák alkalmával mindig új, előre szerkesztett beszédeim. Törekedtem ráhatást gyakorolni magyarságunk megtartására, melyben nagyban segítettek szónoki képességeim. Emellett több száz írásommal, kulturális rendezvények szervezésével mindig népnevelői célzattal hirdettem a magyar oktatás, a művelődés, kultúra fontosságát. Egész életem során diákjaim iránt érzett szeretet és sok esetben a munkából adódó kihívások, kitűzött célok vezéreltek.
Molnár Ilona afrikai iskolalátogatáson
Így utólag bevallom, hiba volt részemről minden munkatársamban egyformán megbízni, de abból indultam ki, hogy az oktatásban csak elhivatott emberekkel lehet dolgunk. A legnagyobb tévedésem pedig az volt, hogyha lojális voltam a már több iskolában megfordult pedagógusokkal és munkanélküli alkalmazottakkal szemben, akiktől viszont várhatónak hittem a munkadó iránti lojalitást. Mindezeket leszámítva, boldog vagyok, hogy nem volt hiábavaló az eddigi életem.
A legnagyobb örömöt számomra az jelenti, hogy fiam párjával együtt hivatásuknak élő pedagógusként volt iskolámban tanítanak.
