Hónapok óta nincs ihletem akárcsak egynéhány sort írni sem, tökéletes kiégés állt be ezen a téren nálam.
Az elszigeteltség megtette a hatását, nincsenek pozitív ráhatások a világ felől. Hiányzik a szárnyalás, a szabadság, a pozitív élmények, találkozások azokkal, akiket szeretek és akik szeretnek. A közös felszabadult nevetések, csevegések, baráti kézfogás elszálltak az életemből, ezek nélkül üresség járja át lelkemet, s úgy érzem, lassan csökken bennem az élni vágyás. Az apró örömök kavicsait hiába próbálom összegyűjteni, mindig szétgurulnak. Ez pedig lassan felemészti erőimet, maradnak a mindennapi életfenntartási robotszerű tevékenységek, melyek nem elegendők az írásvágyam motiválásához. A szó fennakad, az írás megszakad. A legborzasztóbbak azok a hírek, melyek hozzánk közel álló barátok, jóismerősök búcsúszó nélküli elvesztését jelzik. Fáj, hogy nem lehetünk együtt magukra maradt barátainkkal. A gyászmunka elsöpri apró örömeinket, csak azt érezzük, mekkora nagy baj esett az emberiségen. Nagy a baj, nagyon nagy… Várjuk a csodákat, a felszabadító erőt, amikor megpróbáljuk folytatni, újra kezdeni az életet veszteségeinkkel együtt.
Az elveszített embertársaink emlékét megőrizve
