A koronavírus felszínre hozta lelkem mélyén nyugvó régen történt, de soha feledésbe nem menő családi tragédiánkat. Csak időskoromban értettem meg nagyanyám egész életén át tartó konok, szomorú hallgatását. Soha nem tudta megemészteni 22 éves fia elvesztését, aki 1944-ben Romániában Szatmárnémetiben honvédként elhunyt. Nagyapám túlélte a Donnál történt és Isonzónál, ahol halott katonák vérétől vöröslött a folyó vize, zajló harcokat. Kisgyerekként gyakran hallottam tőle: Nekem kellet volna meghalni. Nagyszüleim életük végéig haragudtak magukra, egymásra, többé nem mondták ki Isten nevét. Ez rányomta bélyegét anyám életére is. Nagyszüleimmel való szeretetteljes kapcsolatom az ő életük végéig tartott. Mígnem elutaztam Szatmárnémetibe megkeresni nagybátyám, Baán Árpád honvéd sírját.
Itt vagyok hát
Utazásom előtt 2014 júliusában felvettem a kapcsolatot az evangélikus egyházzal, akinél megvolt a bejegyzés az evangélikus szertartású temetésről. Megtudtam melyik kórházban hunyt el, a kórház külseje a mai napig nem változott semmit. Azt is sikerült megtudnom, hogy a Magyar temetőben helyezték örök nyugalomra nem messze a Szamos folyó mellett. A sors keze, hogy szeretett anyám szintén folyó mellett, a Kis-Duna mellett nyugszik apámmal együtt a patonyréti temetőben. Életük és haláluk során a folyók mentén talált egymásra a családom. Sosem felejtem el a rekkenő nyári hőségben az öreg sírok közötti órákig tartó végtelen keresést sírról sírra. Ott botladoztam a véget nem érő dülöngélő kősírok között nagyszüleim, anyám mélységes fájdalmát átérezve, de a sírt már nem találtam meg. Nagyon sírtam, mert tudtam, én vagyok az utolsó a családunkból, aki ott járt a legdrágább fiú, az elveszett testvér, nekem a soha nem látott nagybátyám hamvait fedő Magyar temetőben Szatmárnémetiben.
Radnóti Miklós Nem tudhatom című versének sorai jutottak eszembe ott és akkor:
„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,“
Legyen ez a virágommal
