Nem tudom, ki hogy van vele, de a koronavírus számomra olyan, mint egy rossz álom, vagy egy rémfilm. Éjjel-nappal azon jár az eszem, hogy mindez valójában megtörtént-e, ha igen, akkor nem velünk, itt a Földön, hanem valamilyen más idegen bolygón. Teljes elszigeteltségben élünk, csak a legszükségesebb alap élelmiszereket vettük meg. Kénytelen vagyok rendszeresen főzni, ami bizony a fantáziámat is igénybe veszi, mert a főzési tudományom sose szárnyalt az egekig. Őszintén szólva, a húgom szerint is, van még mit csiszolnom a főzőképességemen.
Ilyenkor eszembe jutnak egy volt kollégám által anekdotává formált, vált, velem megtörtént eset, miszerint azzal riogatta a diáklányokat, hogy csak úgy ne járjanak, mint az egyszeri asszony, aki még a teát is leégette. Akár hiszitek, akár nem, az edényből elpárolgott az összes víz, annyira, hogy kilyukadt a teafőző- edény is. Amikor már lobogott tűz lángja a gáztűzhelyen, vettem csak észre a reám leselkedő vészt és a vágni lehető füstöt a konyhában. A falitapéta odalett, még hónapok után is érezni lehetett a pusztítás okozta füst szagát. Sok-sok év telt el azóta, de mindig emlékezni fogok volt kollégám rólam formált anekdotájának fáradhatatlan, hahotázó nevetésére, terjesztésére. Visszatérve a jelenlegi hétköznapokba, az idő többi része a szokásos unalmas házimunkával telik. Emellett a napi sajtó böngészése, tévé minden csatornájának híradói következnek, mellette olvasás, emailezés, telefonálás, késő éjszakákig filmek nézése, filmek között néha mikro-alvások is előfordulnak. Majd azzal reménykedéssel térünk nyugovóra, hogy álmunk enyhet adó lesz és a másnap megnyugvást hoz, hogy minden jóra fordul. Reméljük, így lesz, mert így akarjuk. MARADJ OTTHON!
