Amikor fiatal voltam, különösebben nem foglalkoztatott, hogy mennyire tisztelik a fiatalok az időseket. Pedig mindenki elhiheti, hogy az én fiatalkoromban is voltak idősek. Csak akkor a neveltetésüknél fogva a fiatalok többsége nem szidta őket, nem küldte őket melegebb éghajlatra, nem bántalmazta őket lépten-nyomon, szóban és írásban. A minap nyomdafestéket nem tűrő szavakkal kommentálta egy fiatalember azt vonatra szálló hetven éves idős nőt, aki bizonyára nem volt tudatában azzal, hogy mit tesz, a leánya tudta nélkül hagyta el az otthonát. Felháborító, és aljas dolog alpári módon szidni olyan idős embert, aki már felnevelte gyerekét, esetleg unokáit, aki már ledolgozta a saját éveit. Remélni mertem, hogy nem csak én, de rajtam kívül is volt megbotránkozó ezen a felháborító szitkozódáson, megnyilvánuláson. Az idős nő pártján álló hölgy azt mondta: Remélem, a fiatalembernek is van anyja... Én pedig azt remélem, hogy neki is van gyereke, aki tovább fejleszti apja viselkedését és saját neveltetése után hasonlókat fog hallani idős korában. Mert a karma működik. Másik oldala az éremnek, hogy olyan világban élünk, amikor a legtrágárabb szavak, mondatok jelenhetnek meg nyomtatásban, és valahonnan valakiktől anyagi támogatást kapnak a nyilvánosság elé terjesztésre. Én pedig legalább százszor megfogadtam, hogy nem olvasok bele az ilyen szennyírásokba. Egy szó, mint száz, tiszteljük, tiszteljék az időseket, mert ha szerencsénk, szerencséjük lesz, mi is leszünk, lesznek hetven évesek. Úgy legyen! Több tiszteletet az időseknek!
