Mielőtt belekezdek ebbe a témába, szükséges leszögeznem, hogy semmi gondom a kutyákkal. Annál inkább azokkal a városi lakótelepen élő emberekkel van gondom, akiknek 99 százaléka kutyáját úgy sétáltatja a lakóházak előtti, közötti járdákon, a járda melletti zöldövezeten, hogy a kutyák minden talpalatnyi helyet levizelnek, nem egyszer kutyaürüléket hagynak maguk után, amit nem csak a kutyák hagyják ott, de a gazdáik is. Dunaszerdahelyen még véletlenül sem tanácsos a fűre lépni, mert az ember nagyon megjárja, csupa kutyaszaros lesz a cipője. Ettől jó esetben fenn a lakásban kénytelen megszabadulni az ember, ami aztán az egész lakásban érződik. Ilyenkor azt sajnálom, miért pontosan én jártam pórul, és miért nem a kutya gazdája. Eszembe jutott az is, hogyha időben fedezem fel a kutyaszaros balesetemet, követem a kutya gazdáját, és megkérem őt arra, hogy engedjen be a lakásába, ahol a „kutyaszarától” megszabadulhatok. Felvetődik egy másik kérdés is, mi a helyzet a családi házakban lakó kutyatulajdonosokkal? Az ő kutyáik ürüléke pázsitos kertjükben, ne tán díszes udvarukon marad szanaszét? Vagy az más, de miért más! Ja, az a saját portájuk, ez meg csak annak a többségnek a portája, aki ilyen helyen él. Lehet ez a különbség a Svájcban lévő kutyatulajdonosok és a Szlovákiában élő kutyatulajdonosok között és az ottani törvények között, miszerint az ilyen esetek, nem fordulhatnak elő, mert ezeket az embereket a szomszédok vagy arra járók feljelentik. A törvény szerint pedig megbüntetik. Tudom, ettől fényévre vagyunk, annak ellenére, hogy anno Mečiar megígérte, nemsokára Szlovákia második Svájc lesz. Nem vagyok olyan naiv, hogy higgyek az effélékben. Esetleg, ha Svájc bevárna bennünket. De, legalább a kutyaszar problémáját tudnánk svájci módon kezelni. Már az is valami lenne. De, így?
